A következő állomásunk helyszíne Bergamo lesz, ahol a helyiek az eddigi történelmük legsikeresebb éveit élhetik át. A futball szeretetét svájci bevándorlók hozták a városba, ahol évekig több csapat is működött. A jelenlegi együttest már 1907-ben megalapították, amihez később helyi csapatok is csatlakoztak. A csapat a nevét a görög mitológia hercegnője Atalanté után kapta. Az első stabil Serie A időszakuk 1940-ben kezdődött és 1959-ig tartott. Erre az időszakra tehető az 1948-as 5. helyezésük, ami hosszú-hosszú évtizedeken át a legjobb eredményüknek bizonyult. A bajnokságban általában az első és másodosztály között ingáztak (a 80-as években még a harmadosztályt is megjárták). A csapatot két dolog különbözteti meg az átlag-szürke "kis csapatoktól'. Olaszországban sokszor kuriózumnak számító remek utánpótlás képzése, valamint az igen látványos és agresszív szurkolótábora.
Giuseppe Ciatto alapította az akadémiát, de később az 1950-es években kezdtek el felépíteni egy szisztematikusan működő utánpótlásbázist. Az ötletet a klub volt játékosa Luigi Tentorio adta. A kivitelezés kulcsszereplője Giuseppe Brolis volt, aki előbb a környékbeli kis csapatokkal épített ki kiváló kapcsolatot, majd a közeli régiókban, Venetoban és Friuliban is ugyanezt tette. A rendszer napjainkban nem számít újdonságnak, de a maga idejében az volt. Brolis már fiatalkorukban megpróbálta megszerezni a tehetséges játékosokat, éppen ezért ápolt nagyszerű viszonyt a kis egyesületekkel és iskolákkal. Gaetano Scirea, Giuseppe Savoldi, Adelio Moro is az ő felfedezettje, de később az ő ajánlására igazolták le a mindössze 21 éves Cesare Prandellit is.
Ahhoz, hogy újra fellendüljön az ifjúsági szektoruk egészen 1990-ig kellett várniuk, ugyanis ekkor lépett színre Antonio Percassi, a csapat új elnöke, aki visszanyúlt a hagyományokhoz, az utánpótlásképzéshez. A volt Atalanta játékos (mindössze 23 évesen felhagyott a futballal) kiváló üzletemberként, az olcsón megszerezhető vagy kinevelhető fiatalokba fektetett. Első lépéseként leigazolta a csapathoz Fermo Favinit, a Comotól, aki újra fellendítette a játékosnevelést, munkát adott Cesare Prandellinek, aki hálából a 90-es évek egyik legjobb utánpótlás csapatait rakta össze olyan későbbi Serie A-ban is meghatározó játékosokkal, mint Alessio Tacchinardi vagy Domenico Morfeo. A szektor annyira jól működött, hogy 1991 és 2014 között, a különböző ifjúsági csapatok 17 nemzeti bajnokságot nyertek meg. Az Atalanata filozófiája eltér az udineitől, mert míg az Udinese a világ különböző szegleteiről igyekszik játékost igazolni, addig a bergamóiaknál más a helyzet. Természetesen az itteni utánpótlásban is akadnak nem olasz játékosok, de a hangsúly az olasz, lombardiai játékosokon van, mondván ők ismerik a csapat szellemiségét és hamarabb alkalmazkodnak. Hasonló elvet követnek az edzők alkalmazásánál is. Rengeteg kis egyesülettel állnak szerződésben, akik pénzt, felszerelést és különböző támogatást kapnak a tehetséges játékosaikért. Az eredményekből pedig jól látható, hogy (itt) jól működnek az alközpontok. Még mielőtt elérünk a legújabb "aranygenerációig", essen néhány szó az ultrákról.
Livornóhoz hasonlóan Begamóban is gyakori vendég Che Guevara. Az öklüket is gyakran rázzák, de az Atalantára nem nagyon lehet rá aggatni a kommunista jelzőt. Baloldalinak baloldali a csapat és olykor-olykor ennek hangot is adnak, de a táborukat nem (csak) a politikai szurkolásuk teszi messze földön híressé. Olaszországban a legtöbb szurkolói halálos áldozat az Atalanta ultrák nevéhez kötődik. 1971-re tehető az első ultracsoport megjelenése, ez volt az Atalanta Commandos, akik inkább a látványos de békés szurkolás hívei voltak. Ez nem tetszett mindenkinek, ezért csoportok váltak ki belőlük, akik az agresszívabb-balhésabb szurkolást alkalmazták. Ezek közül a csoportok közül kiemelkedik a Neroazzure Brigate, ami a Commandos után pár évvel alakult, 1976-ban. Ez a többnyire fiatalokból álló csoport kereste az összecsapásokra való lehetőséget. Ez időtájra tehetőek az első fizikai összetűzések az északi rivális csapatok szurkolóival. A Neroazzure Brigate mérete a 80-as évekre látványosan megnőtt. Az Atalanta Commandos viszont ellenkező utat jár be, megszűnik. A maradványaiból, egy új csoport jön létre a Wild Kaos. A két tábor közötti viszony nem mindig volt felhőtlen, sokszor egymással is balhéztak, de a legfőbb helybéli rivális ellen, mindig közösen léptek fel.
Ez pedig nem más, mint a már szebb napokat is megélt Brescia Calcio. A két szomszédváros közötti rivalizálás legelső felvonására 1920/21-es szezonban került sor. Az utálatnak nincs különösebb oka, csak az itthon is ismert szomszédvári rivalizálás. Ezeket a derbiket nagyon csúnya, sokszor véres balhéba torkolló utálat jellemzi. Így történt az 1992-1993-as szezonban is. Már Bergamóban sem kímélték egymást a felek, a Brescia ponttal és ezért kemény provokációval tudott távozni. A visszavágóra annyira felhergelt állapotban érkeztek az Atalanta ultrák, hogy már a mérkőzés előtt ütni-vágni kezdték egymást, de a pokol igazán a mérkőzés végén szabadult el. A 2:0-ás Brescia győzelmet nem tudta megemészteni az Atalanta tábor, lerohanták a Brescia szurkolókat, megmutatták az ellopott Brescia drapit, amit meg persze ők nem tudtak megemészteni és annyiban hagyni. A rendőr, a szurkoló mindenki ütött, dobott, vágott akit ért, ezt az egész perpatvart csak a csendőrség, helikopter! segítségével tudta megfékezni.
A gyűlölet néhány év múlva se enyhült. 2001-ben a Brescia hazai pályán 3-1-es vesztésre állt, amikor Roby Baggio vezérletével a mérkőzés végén kiegyenlítettek, Carlo Mazzone a római származású Brescia tréner üvöltve-ordítva rohant ki a vendégtábor elé, akik egész mérkőzés alatt szidalmazták a kiváló trénert.
A szülővárosomról tettek rasszista kijelentéseket, és állandóan gyaláztak. Már a meccs közben mondtam a kispadon ülőknek, hogy ha kiegyenlítünk, akkor biztosan csinálok valamit, és amikor így történt, akkor nem tudtak megakadályozni abban, hogy az Atalanta-szurkolók elé fussak és kinyilvánítsam az érzelmeimet.
Amikor tavaly azt dalolták rólam, hogy egy prostituált fia vagyok, akkor a lefújást követően, az öltözőből felhívtam a csodás húgaimat, hogy megkérdezzem: lehet, hogy az édesanyánk bergamói volt?
A sajtótájékoztatón természeten a vendég újságírók kikérték a magukét, mondván, hogy egy egész várost bántott meg ezzel a nyilatkozattal. A mérkőzés híre elérte a legmagasabb szinteket is, Bergamo polgármestere a következőket reagálta: "Megértem Mazzone keserűségét az őt ért gyalázkodás miatt, ugyanakkor nehéz felfogni, hogy miért kellett az egész város lakosságát megtámadnia egy elenyésző kisebbség miatt."
Végül a pályán kívüli adok-kapoknak a győztese Mazzone mester lett, hiszen elérte, hogy Cesare Veneziani polgármesternek elnézést kelljen kérnie. Amire Mazzone a sajátos stílusában, csak annyit felelt, hogy ő elutasítja a bocsánatkérést és amúgy is újra ugyanígy cselekedne.
A 90-es és 2000-es években történt állandó verekedés és sorozatos késelések miatt, a szurkolói csoportokat különböző szankciók érték, aminek az lett a következménye, hogy a legtöbb egy klubnak szurkoló csoport összetartott és/vagy egyesült. Ez történt az Atalanta szurkolók esetében is.
A kék-feketék legfőbb és leghíresebb vezetőjük Claudio "Il Bocia" Galimberti, aki 1998-ban tűnt fel a táborok élén. Az életfilozófiájáról a Discovery Futballhuligánok című műsorában is vall:
Van, hogy elmegyünk más városokba, és simán csak belekötünk az emberekbe, egyszerűen csak azért mert szeretjük a balhét. Nem titkoljuk, élvezzük, hogy ha kötözködhetünk, nekünk ez a fontos. Bunyózni akarunk, mert az, hogy ultrák vagyunk erről szól.
Érdekes módon, viszont nem csak a balhékban alkotott maradandót. Az ő közreműködésével jött létre a Festa della Dea (Az istennő fesztiválja). Ahol minden szurkoló, játékos, vezető együtt ünnepelheti imádott csapatjukat.
S, hogy mit jelent "Bocia" a rivális szurkolóknak? Amikor az egyik stadionból való kitiltását elrendelték, a Brescia! szurkolók a következőt üzenték neki: "Bocia, hűséges ellenségünk, ne add fel!"
Érdekes módon a 2007-es Atalanta-Milan balhén (éppen) nem vett részt. Ez akkor történt, amikor a mindössze 26 éves Lazio szurkoló Gabriele Sandrit, véletlenül lelőtte egy rendőr, aki(k) épp Milánóba tartottak megnézni az Internazionale-Lazio mérkőzést. Sandri a kocsiban ült, miközben a parkolóban a szurkolók összebalhéztak, erre az ott termett rendőrök figyelmeztető lövést adtak le, ami eltalálta a kocsiban ülő Sandrit. Az események híre hamar elérte Bergamót, akik pedig már a stadion előtt komoly balhéba kezdtek a rendőrökkel. A mérkőzést a 10. percben le kellett fújni, mivel a rendőri fellépések-túlkapások ellen küzdő szurkolók a pályára akartak rohanni.
A magas igazságérzettel megáldott ultrákra jellemző pillanat volt. A bundázás vádjával frissen eltiltott csapatkapitányuk Cristiano Doni melletti kiállásként több ezren vonultak az utcára, igazságosságot és megfelelő igazságszolgáltatást követelve.
Apropó - utcára vonulás, 2013-ban a már fentebb említett "La Festa della Dea" fesztiválon annyira elszabadult a hangulat, hogy a szurkolók és a játékosok! előkaptak egy tankot (ne kérdezzék, hogy honnan és hogyan), amivel két autón végighajtottak. A két szerencsétlen járműre két különböző szín volt festve, valamint a hozzátartozó csapatnevek, Roma és Brescia. Hiszen az évek alatt a rómaiakkal is olykor késelésbe torkolló viszony alakult ki. A tankon a volt Atalanta legenda Glenn Strömberg és az új fiú Giulio Migliacco is utazott. Hát nem így kell elnyerni az új csapatod szurkolóinak szeretetét? Bár ezt kicsit csúfítja a (másnaposan) tett nyilatkozata, hogy ő nem akarta a rivális szurkolókat megbántani és amúgy is ő a tank hátulján utazott, ezért nem láthatta, hogy min hajtanak végig.
S ha már a tankról esett szó. A csapat egyik legnagyobb legendája épp erre a becenévre hallgató Germán Denis (aki mellesleg jelen volt a tankos incidensnél is). Az argentinokhoz egyébként nagyon jó szemmel nyúlnak, hasonlóan a milánói kék-feketékhez. A 90-es években Claudio Caniggia volt a legnagyobb sztár, manapság pedig az a "Papu" Gomez, akinek vezérletével tavaly minden idők legjobb Serie A helyezését érte el a csapat. Ezt az eredményt csak az 1963-as olasz-kupa győzelmük írja felül.
S hogy hol ér össze a remekbe szabott utánpótlásképzés és a fanatikus tábor? Hát az idei remek Európa-liga menetelés közben, ahol minden bergamói megmutathatja magát Európának, miközben a pályán a saját nevelésekkel teletűzdelt csapat brillírozik. A zingóniai akadémia az elmúlt évtizedekben (is) csak úgy öntötte magából a kiválóbbnál kiválóbb játékosokat, a teljesség igénye nélkül elég csak Pazzinire, Montolivóra vagy Donatira gondolni, de ahogy az utóbbi években teljesítenek az valami elképesztő. Bonaventura, Baselli, Consigli, Gabbiadini,Zaza, Zappacosta a közelmúltban, a tavalyi sikercsapatból pedig előbb (szezonközben) Gagliardini, majd nyáron Kessie és Conti távozott. S hogy mi a futballfilozófiája Olaszország legjobb utánpótláscsapatának? Erről az utánpótlás vezetője Stefano Bonaccorso így vall:
Felejtsük el az alakzatokat és formációkat, 3-5-2, 4-3-3, 4-5-1 ezek mind csak telefonszámok, ha a játékosok technikailag tökéletesen nem tudják végrehajtani a feladatot.
Addig is amíg felépítik az új Contikat, Montolivókat, Donadonikat, a szurkolók ilyen és ehhez hasonló hangulatot teremtenek szerte egész Európában:
Ui.: A szerencsejáték kedvelőinek fontos statisztika, hogy eddig a nemzetközi kupában, aki kiejtette az Atalantát, az később a végső győztes lett.
