A következő állomásunk helyszíne Bergamo lesz, ahol a helyiek az eddigi történelmük legsikeresebb éveit élhetik át. A futball szeretetét svájci bevándorlók hozták a városba, ahol évekig több csapat is működött. A jelenlegi együttest már 1907-ben megalapították, amihez később helyi csapatok is csatlakoztak. A csapat a nevét a görög mitológia hercegnője Atalanté után kapta.  Az első stabil Serie A időszakuk 1940-ben kezdődött és 1959-ig tartott. Erre az időszakra tehető az 1948-as 5. helyezésük, ami hosszú-hosszú évtizedeken át a legjobb eredményüknek bizonyult. A bajnokságban általában az első és másodosztály között ingáztak (a 80-as években még a harmadosztályt is megjárták). A csapatot két dolog különbözteti meg az átlag-szürke "kis csapatoktól'. Olaszországban sokszor kuriózumnak számító remek utánpótlás képzése, valamint az igen látványos és agresszív szurkolótábora. 

Giuseppe Ciatto alapította az akadémiát, de később az 1950-es években kezdtek el felépíteni egy szisztematikusan működő utánpótlásbázist. Az ötletet a klub volt játékosa Luigi Tentorio adta. A kivitelezés kulcsszereplője  Giuseppe Brolis  volt, aki előbb a környékbeli kis csapatokkal épített ki kiváló kapcsolatot, majd  a közeli régiókban, Venetoban és Friuliban is ugyanezt tette. A rendszer napjainkban nem számít újdonságnak, de a maga idejében az volt. Brolis már fiatalkorukban megpróbálta megszerezni a tehetséges játékosokat, éppen ezért ápolt nagyszerű viszonyt a kis egyesületekkel és iskolákkal. Gaetano Scirea, Giuseppe Savoldi, Adelio Moro is az ő felfedezettje, de később az ő ajánlására igazolták le a mindössze 21 éves Cesare Prandellit is.

Ahhoz, hogy újra fellendüljön az ifjúsági szektoruk egészen 1990-ig kellett várniuk, ugyanis ekkor lépett színre Antonio Percassi, a csapat új elnöke, aki visszanyúlt a hagyományokhoz, az utánpótlásképzéshez. A volt Atalanta játékos (mindössze 23 évesen felhagyott a futballal) kiváló üzletemberként, az olcsón megszerezhető vagy kinevelhető fiatalokba fektetett. Első lépéseként leigazolta a csapathoz Fermo Favinit, a Comotól, aki újra fellendítette a játékosnevelést, munkát adott Cesare Prandellinek, aki hálából a 90-es évek egyik legjobb utánpótlás csapatait rakta össze olyan későbbi Serie A-ban is meghatározó játékosokkal, mint Alessio Tacchinardi vagy Domenico Morfeo. A szektor annyira jól működött, hogy 1991 és 2014 között, a különböző ifjúsági csapatok 17 nemzeti bajnokságot nyertek meg. Az Atalanata filozófiája eltér az udineitől, mert míg az Udinese a világ különböző szegleteiről igyekszik játékost igazolni, addig a bergamóiaknál más a helyzet. Természetesen az itteni utánpótlásban is akadnak nem olasz játékosok, de a hangsúly az olasz, lombardiai játékosokon van, mondván ők ismerik a csapat szellemiségét és hamarabb alkalmazkodnak. Hasonló elvet követnek az edzők alkalmazásánál is. Rengeteg kis egyesülettel állnak szerződésben, akik pénzt, felszerelést és különböző támogatást kapnak a tehetséges játékosaikért. Az eredményekből pedig jól látható, hogy (itt) jól működnek az alközpontok. Még mielőtt elérünk a legújabb "aranygenerációig", essen néhány szó az ultrákról.

Livornóhoz hasonlóan Begamóban is gyakori vendég Che Guevara. Az öklüket is gyakran rázzák, de az Atalantára nem nagyon lehet rá aggatni a kommunista jelzőt. Baloldalinak baloldali a csapat és olykor-olykor ennek hangot is adnak, de a táborukat nem (csak) a politikai szurkolásuk teszi messze földön híressé. Olaszországban a legtöbb szurkolói halálos áldozat az Atalanta ultrák nevéhez kötődik.  1971-re  tehető az első ultracsoport megjelenése, ez volt az Atalanta Commandos, akik inkább a látványos de békés szurkolás hívei voltak. Ez nem tetszett mindenkinek, ezért csoportok váltak ki belőlük, akik az agresszívabb-balhésabb szurkolást alkalmazták. Ezek közül a csoportok közül kiemelkedik a Neroazzure Brigate, ami a Commandos után pár évvel alakult, 1976-ban. Ez a többnyire fiatalokból álló csoport kereste az összecsapásokra való lehetőséget. Ez időtájra tehetőek az első fizikai összetűzések az északi rivális csapatok szurkolóival. A Neroazzure Brigate mérete a 80-as évekre látványosan megnőtt. Az Atalanta Commandos viszont ellenkező utat jár be, megszűnik. A maradványaiból, egy új csoport jön létre a Wild Kaos. A két tábor közötti  viszony nem mindig volt felhőtlen, sokszor egymással is balhéztak, de  a legfőbb helybéli rivális ellen, mindig közösen léptek fel.

Ez pedig nem más, mint a már szebb napokat is megélt Brescia Calcio. A két szomszédváros közötti rivalizálás legelső felvonására 1920/21-es szezonban került sor. Az utálatnak nincs különösebb oka, csak az itthon is ismert szomszédvári rivalizálás. Ezeket a derbiket nagyon csúnya, sokszor véres balhéba torkolló utálat jellemzi. Így történt az 1992-1993-as szezonban is. Már Bergamóban sem kímélték egymást a felek, a Brescia ponttal és ezért kemény provokációval tudott távozni. A visszavágóra annyira felhergelt állapotban érkeztek az Atalanta ultrák, hogy már a mérkőzés előtt ütni-vágni kezdték egymást, de a pokol igazán a mérkőzés végén szabadult el. A 2:0-ás Brescia győzelmet nem tudta megemészteni az Atalanta tábor, lerohanták a Brescia szurkolókat,  megmutatták az ellopott Brescia drapit, amit meg persze ők nem tudtak megemészteni és annyiban hagyni. A rendőr, a szurkoló mindenki ütött, dobott, vágott akit ért, ezt az egész perpatvart csak a csendőrség, helikopter! segítségével tudta megfékezni.

A gyűlölet néhány év múlva se enyhült. 2001-ben a Brescia hazai pályán 3-1-es vesztésre állt, amikor Roby Baggio vezérletével a mérkőzés végén kiegyenlítettek, Carlo Mazzone a római származású Brescia tréner üvöltve-ordítva rohant ki a vendégtábor elé, akik egész mérkőzés alatt szidalmazták a kiváló trénert.

A szülővárosomról tettek rasszista kijelentéseket, és állandóan gyaláztak. Már a meccs közben mondtam a kispadon ülőknek, hogy ha kiegyenlítünk, akkor biztosan csinálok valamit, és amikor így történt, akkor nem tudtak megakadályozni abban, hogy az Atalanta-szurkolók elé fussak és kinyilvánítsam az érzelmeimet.

Amikor tavaly azt dalolták rólam, hogy egy prostituált fia vagyok, akkor a lefújást követően, az öltözőből felhívtam a csodás húgaimat, hogy megkérdezzem: lehet, hogy az édesanyánk bergamói volt?             

      A sajtótájékoztatón természeten a vendég újságírók kikérték a magukét, mondván, hogy egy egész várost bántott meg ezzel a nyilatkozattal. A mérkőzés híre elérte a legmagasabb szinteket is, Bergamo polgármestere a következőket reagálta: "Megértem Mazzone keserűségét az őt ért gyalázkodás miatt, ugyanakkor nehéz felfogni, hogy miért kellett az egész város lakosságát megtámadnia egy elenyésző kisebbség miatt."

Végül a pályán kívüli adok-kapoknak a győztese Mazzone mester lett, hiszen elérte, hogy Cesare Veneziani polgármesternek elnézést kelljen kérnie. Amire Mazzone a sajátos stílusában, csak annyit felelt, hogy ő elutasítja a bocsánatkérést és amúgy is újra ugyanígy cselekedne. 

A 90-es és 2000-es években történt állandó verekedés és sorozatos késelések miatt, a szurkolói csoportokat különböző szankciók érték, aminek az lett a következménye, hogy a legtöbb egy klubnak szurkoló csoport összetartott és/vagy egyesült. Ez történt az Atalanta szurkolók esetében is. 

A kék-feketék legfőbb és leghíresebb vezetőjük Claudio "Il Bocia" Galimberti, aki 1998-ban tűnt fel a táborok élén. Az életfilozófiájáról a Discovery Futballhuligánok című műsorában is vall: 

Van, hogy elmegyünk más városokba, és simán csak belekötünk az emberekbe, egyszerűen csak azért mert szeretjük a balhét. Nem titkoljuk, élvezzük, hogy ha kötözködhetünk, nekünk ez a fontos. Bunyózni akarunk, mert az, hogy ultrák vagyunk erről szól.  

Érdekes módon, viszont nem csak a balhékban alkotott maradandót. Az ő közreműködésével jött létre a Festa della Dea (Az istennő fesztiválja). Ahol minden szurkoló, játékos, vezető együtt ünnepelheti imádott csapatjukat. 

S, hogy mit jelent "Bocia" a rivális szurkolóknak? Amikor az egyik stadionból való kitiltását elrendelték, a Brescia! szurkolók a következőt üzenték neki: "Bocia, hűséges ellenségünk, ne add fel!"

Érdekes módon a 2007-es Atalanta-Milan balhén (éppen) nem vett részt. Ez akkor történt, amikor a mindössze 26 éves Lazio szurkoló Gabriele Sandrit, véletlenül lelőtte egy rendőr, aki(k) épp Milánóba tartottak megnézni az Internazionale-Lazio mérkőzést. Sandri a kocsiban ült, miközben a parkolóban a szurkolók összebalhéztak, erre az ott termett rendőrök figyelmeztető lövést adtak le, ami eltalálta a kocsiban ülő Sandrit. Az események híre hamar elérte Bergamót, akik pedig már a stadion előtt komoly balhéba kezdtek a rendőrökkel. A mérkőzést a 10. percben le kellett fújni, mivel a rendőri fellépések-túlkapások ellen küzdő szurkolók a pályára akartak rohanni.  

A magas igazságérzettel megáldott ultrákra jellemző pillanat volt. A bundázás vádjával frissen eltiltott csapatkapitányuk Cristiano Doni melletti kiállásként több ezren vonultak az utcára, igazságosságot és megfelelő igazságszolgáltatást követelve.

Apropó - utcára vonulás, 2013-ban a már fentebb említett "La Festa della Dea" fesztiválon annyira elszabadult a hangulat, hogy a szurkolók és a játékosok! előkaptak egy tankot (ne kérdezzék, hogy honnan és hogyan), amivel két autón végighajtottak. A két szerencsétlen járműre két különböző szín volt festve, valamint a hozzátartozó csapatnevek, Roma és Brescia. Hiszen az évek alatt a rómaiakkal is olykor késelésbe torkolló viszony alakult ki. A tankon a volt Atalanta legenda Glenn Strömberg és az új fiú Giulio Migliacco is utazott. Hát nem így kell elnyerni az új csapatod szurkolóinak szeretetét? Bár ezt kicsit csúfítja a (másnaposan) tett nyilatkozata, hogy ő nem akarta a rivális szurkolókat megbántani és amúgy is ő a tank hátulján utazott, ezért nem láthatta, hogy min hajtanak végig. 

S ha már a tankról esett szó. A csapat egyik legnagyobb legendája épp erre a becenévre hallgató Germán Denis (aki mellesleg jelen volt a tankos incidensnél is). Az argentinokhoz egyébként nagyon jó szemmel nyúlnak, hasonlóan a milánói kék-feketékhez. A  90-es években Claudio Caniggia volt a legnagyobb sztár, manapság pedig az a "Papu" Gomez, akinek vezérletével tavaly minden idők legjobb Serie A helyezését érte el a csapat. Ezt az eredményt csak az 1963-as olasz-kupa győzelmük írja felül. 

S hogy hol ér össze a remekbe szabott utánpótlásképzés és a fanatikus tábor? Hát az idei remek Európa-liga menetelés közben, ahol minden bergamói megmutathatja magát Európának, miközben a pályán a saját nevelésekkel teletűzdelt csapat brillírozik. A zingóniai akadémia az elmúlt évtizedekben (is) csak úgy öntötte magából a kiválóbbnál kiválóbb játékosokat, a teljesség igénye nélkül elég csak Pazzinire, Montolivóra vagy Donatira gondolni, de ahogy az utóbbi években teljesítenek az valami elképesztő. Bonaventura, Baselli, Consigli,  Gabbiadini,Zaza, Zappacosta  a közelmúltban, a tavalyi sikercsapatból pedig előbb (szezonközben) Gagliardini, majd nyáron Kessie és Conti  távozott. S hogy mi a futballfilozófiája Olaszország legjobb utánpótláscsapatának? Erről az utánpótlás vezetője Stefano Bonaccorso így vall:

Felejtsük el az alakzatokat és formációkat, 3-5-2, 4-3-3, 4-5-1 ezek mind csak telefonszámok, ha a játékosok technikailag tökéletesen nem tudják végrehajtani a feladatot.  

  Addig is amíg felépítik az új Contikat, Montolivókat, Donadonikat, a szurkolók ilyen és ehhez hasonló hangulatot teremtenek szerte egész Európában:

Ui.: A szerencsejáték kedvelőinek fontos statisztika, hogy eddig a nemzetközi kupában, aki kiejtette az Atalantát, az később a végső győztes lett. 

Az íráshoz ezt és ezt a cikket vettem alapul.   

A politika mindenütt jelen van, legyen szó közéletről, irodalomról, művészetről vagy sportról. Én most az utóbbival megköttetett elég érdekes frigyét szeretném körbejárni, a labdarúgó klubok és a szurkolóik szemszögéből. Hiszen ellentétek és ellenségeskedés nemcsak egy városon belüli csapatok, vagy közeli régiók, települések között alakulhat ki, hanem különböző identitást vallók között, más-más ideológiai meggyőződés vagy társadalmi különbségek miatt is. Kicsiny hazánkból nézve ez sokszor érdekesen, sőt olykor bizarran hathat, hiszen itt politikai eredetű rivalizálás a szurkolók között nincsen. Kezdjük is a sort Olaszországgal, ahol a legtöbb ilyen jellegű ellenségeskedés kialakult.

Az első ultracsoportok a hatvanas évek végén alakultak ki, északon. A hetvenes évek közepére már szinte minden olasz klub rendelkezett ultrákkal. A legtöbb ultracsoport itt is a szélsőjobbhoz kapcsolódik (körülbelül kétszer annyi), de kialakultak baloldali kötődésű csoportok is. Először ezekhez köthető csapatokkal szeretnék foglalkozni. 

1921-ben egy toszkán kikötővárosban alapították meg az Olasz Kommunista Pártot, ami a mai napig a legnagyobb hatással van az alapításnak helyszínt adó városra, Livornóra. Itt már a mediciek idején, az 1400-as években, amikor még a szovjet kommunizmus fasorban se volt, kezdetleges internacionalizmusba kezdtek. Minden nemzetiséget hasonlóan érintő törvényt vezettek be, ami egy különböző nemzetiségű, de egy "osztályba" tartozók (kereskedők) sokszínű városát eredményezte. A labda rúgását már a kommunista párt előtt el kezdték művelni, 1915-ben. 1935-ben kapták meg a mai napig  használt stadionjukat, amit kénytelenek volt Edda Ciano Mussoliniről elnevezni, hiszen közben hatalomra került Benito Amilcare Andrea vagyis Mussolini. A livornói proletárok egészen 1971-ig voltak kénytelenek így hívni a szentélyüket, hogy aztán a "Grande Inter" volt kiválósága, a livornói születésű Armando Picchi tiszteletére átnevezzék a stadiont. Az idő előtt elhunyt Armando Picchi története  az egyik legtragikusabb története az olasz labdarúgásnak. A kiváló védő három BEK-döntőn is az Inter oszlopos tagja volt. Labdarúgó-pályafutása után az 1970-71-es szezonban nevezték ki az ősi rivális Juventus élére és ha a csapata nem is muzsikált hibátlanul, de feltétlenül javuló tendenciát mutatott. A szezon második felének elején, 71 januárjában hátfájdalomra panaszkodott és kórházba került. Nemsokkal később megműtötték, de az orvosok továbbra se tudtak semmi konkrétumot, hogy mi okozza a fájdalmat. Végül 1971. május 26-án a kezelések helyszínén hunyt el, mindössze 35 évesen, a csapat eltiltott vezetőedzőjeként. Mivel 2 hónapos eltiltást kapott a Bologna-Juventus meccs után. Kiállítottak egy-egy játékost mindkét csapatból, amire Picchi berohant a pályára, a játékvezető szólt neki, hogy távozzon, erre ő kezet rázott vele, mire a játékvezető kiállította őt. Ennek az eredménye pedig egy két hónapos eltiltás lett, szegény Picchi így egy Bologna elleni eltiltással búcsúzott a labdarúgástól és sajnos, ami még szomorúbb, hogy nem sokkal később élettől is.

A Livorno a még gyerekcipőben járó Serie A-ban két második helyet is eltudott érni. Először a döntős lebonyolítású 1919-20-as szezonban veszített, Bolognában, az Internazionale ellenében 3-2-re. A következő szezonban se sok kellett a sikerhez, hiszen egészen az elődöntőig tudtak menetelni, hogy aztán (napjainkban is) ősi rivális Pisa állítsa meg őket. Annyira mély gyűlölet van a két tábor között, hogy volt, hogy a livornóiak repülőről több ezer papírlapot szórtak szét Pisában, csak azért, hogy obszcén megjegyzésekkel illethessék őket. Aztán ingázás kezdődött első és másodosztály között, ami egészen 1941-42-ig tartott, amikor megint második helyen végeztek, a Grande Torino mögött. A torinóiak mindössze egy ponttal tudták megelőzni őket, egy az előzőeknél már komolyabb bajnokságban. Aztán néhány szezont sikerült még lehúzniuk a Serie A-ban, egészen 49-ig, amikor is kiestek. Onnan aztán megindult a lejtmenet, egészen a Serie C-ig, az elkövetkező igen hosszú években fel-le ingáztak a B és a C osztály között. Ebbe annyira belejöttek, hogy 2004-ig nem is voltak Serie A tagok. Időközben a pokoljárás csúcspontjaként, 1991-ben a csapat is megszűnt, ezért alsóbb osztályokból kellett felküzdeni magukat. Addig is volt néhány "finom" derbijük a pisaiakkal, vagy pályaelfoglalásuk a Monza ellen, tehát a szurkolók a továbbiakban is kitettek magukért, legyen szó bármilyen osztályról.

Livornóban a labdarúgás sokkal több, mint egy játék, az ultrák itt fejezhetik ki összetartozásukat, politikai nemtetszésüket. Annyira fanatikusan kommunisták, hogy minden mérkőzés előtt felcsendül a Bandiera Rossa az olasz munkásmozgalom legfőbb dala, de mérkőzések közben hallhatjuk a hazánkban is megzenésített Ciao Bella című partizándalt és az Internacionálét is. A szurkolóktól megkapják a magukét a tőkések, a munkásosztályt kizsákmányolók és a mindenkori kormány is. A zászlókon sarló, kalapács, vörös csillag, Lenin és Che Guevara is feltűnik, de olykor-olykor megemlékeznek Sztálin vagy Fidel Castro születésnapjáról is. A kétezres években viszont egy új kézzelfogható ellensége is lett a klubnak (a már meglévőkön kívül). Ez nem is inkább egy klub, inkább egy személy, aki nem más, mint Silvio Berlusconi.

2004-ben, 55 év után visszajutott Livorno a szezon első mérkőzését az Ac Milan ellen játszotta. A mérkőzésnek pikantériát Berlusconi hajbeültetése adott. A nyáron az olasz médiát körbejárta egy fotó, amin Tony Blair, a felesége és Berlusconi volt látható. Ebben még semmi érdekes nincs, abban már inkább, hogy Silvio fején egy kendő volt látható, ami bizonyítékul szolgált a presidente hajbeültetésére. Több se kellett a szurkolóknak. Körülbelül 10 ezren kísérték el a csapatot Milánóba, akiknek többsége gúnyból, fejkendőben jelent meg a mérkőzésen, a több száz Berlusconit szidalmazó drapi, zászló mellett. Berlusconi, mint jobboldali politikus, gazdag tőkés, a helikopterezés, a pénz virítás nagymestereként tökéletes ellenségképévé tudott válni a livornói ultráknak. S mi lett a meccs vége? Az amaranto egy bravúr 2-2-t tudott elérni a címvédő  ellen, a livornói születésű Lucarelli két góljával. Az utálat napjainkban sem csökkent, erre bizonyíték, a Berlusconi sorozatos botrányt követő évei alatt terjedt el a Livorno táborban a "Silvio Pedofilio" rigmus.

Berlusconi, Cherie és Tony Blair

Úton Milánóba

Apropó tábor, essen néhány szó a táborról is. Magenta, Fedayn, Sbandati és néhány kisebb csoport 1999-ben úgy döntött, hogy egyesül (egyetlen jelentős csoport maradt ki, a lokális internacionalizmusból, mégpedig az Ultras '76, ami később meg is szűnt). Ez a fúzió egy addig nem látott összetartozást, centralizált szurkolást teremtett, ezzel az idilli és látványos állapottal egy probléma adódott, hogy nem tartott sokáig, egy szempillantás alatt a Szovjetunió sorsára jutott. 2003-ban szűnt meg az összefogás, amit egyszerűen csak BAL-nak, (azaz a Brigate Autonome Livornesi) szokás hívni. Ezért már nem hivatalosan, de együtt ünnepelhették a 2004-es feljutást. Livornóban a szurkolók sokszor sok mindent  másképp értelmeznek. Támogatják az ír és palesztin  függetlenségi törekvéseket, ugyanakkor sokszor háborúellenesek. Lelkiismeret-furdalás nélkül kifütyülik a 17 olasz áldozatnak tartott egyperces megemlékezést, mivelhogy ők ellenezték az iraki háborút, sőt az iraki hadsereget kezdik el éltetni az antiimperializmus jegyében. De találhatunk arra is példát, hogy adományokat gyűjtenek a földrengések áldozatainak, Olaszországon innen (L'Aquila) és túl (Haiti).

Hogy mi történt a feljutott csapattal?

Az első szezonjuk remekül sikerült, többek között a fentebb már említett livornói születésű fenegyereknek köszönhetően. Cristiano Lucarelli maga volt a megtestesült Livorno, a város szegénynegyedében született, amit a helybéliek csak Shanghainak hívnak. 

Gyerekkoromat az utcán töltöttük Alessandroval, az öcsémmel, ahol reggeltől-estig fociztunk. Mi mindig kifulladtan, elszakadt cipővel és szétszakadt ruhával mentünk haza.

Magára tetováltatta a BAL alapításának évét,  Torinóból a jelentős fizetése ellenére inkább hazakönyörögte magát, sőt annyira magával ragadta Livorno múltja és hova tartozása, hogy volt olyan gólja, ami után inkább bevállalta az eltiltást, csakhogy Che Guevarás pólóban ünnepelhessen. Eljutott előbb az utánpótlás, majd később néhánya alkalommal a felnőtt válogatottságig. Na de visszakanyarodva a szezonhoz, Lucarelli rögtön gólkirály lett, a csapat pedig a tisztességes 9. helyen végzett. Következő évben ismételni tudtak, megint összehoztak egy 9. helyet, de a nyáron jött a fordulat, hogy a Calciopoli miatt elindulhatnak az UEFA kupában. Itt a selejtezőket és a csoportot (3. hely az akkor még 5 fős csoportban) is sikeresen venni tudták. A következő körben az Espanyol vagy még inkább hazai zárt kapus első meccs, már túl soknak bizonyult. Majd újra egy középmezőnyös szezon, hogy aztán búcsúzzanak a Serie A-tól. Pedig így utólag visszatekintve, ez nem is tűnik olyan borzalmas csapatnak, Dhorasooval, Diego Tristánnal, Diamantival, hogy utolsóként búcsúzzanak. A böjt nem tartott sokáig, a csapat is és Lucarelli is visszatért, merthogy  Cristiano közben megjárta Donyecket, mégpedig úgy, hogy odaigazolásakor, az aláírásáért kapott pénzből baloldali lapot indított. De mi mást is várhatnánk egy olyan játékostól aki ilyen nyilatkozatokkal lopja be magát a helybéliek szívébe?

Néhány futballista milliókat fizet egy Ferrariért vagy egy hajóért, én a pénzből Livorno-mezeket veszek. Ez minden.

    Viszont ez a második házasság se neki, se a csapatnak nem sikerült olyan jól, hiszen csont nélkül zuhantak vissza a másodosztályba. Röpke három szezont megint lehúztak a másodosztályban, hogy aztán megismételjék ezt a produkciót. Azóta még messzebb kerültek az első osztálytól, mivel jelenleg a Serie C-ben szerepelnek, bár nagyon úgy tűnik, hogy nem sokáig, több mint 10 pontos fórjuk van a második, szintén szebb napokat megélt Siena előtt. Egyetlen vereségük van, a dolog pikantériája és szépséghibája, hogy az pont az ősi rivális Pisa ellen,még november végéről.

Mérkőzés összefoglalója

A küldetésük persze nem lehetetlen, hiszen Aldo Spinelli a csapat jelenlegi elnöke tudja, hogy hogyan lehet Serie C-s csapatból rövid időn belül elsőosztályú csapatot összehozni, elvégre 1999-ben amikor a csapat vezetését a kezébe vette, még harmadosztályú volt a csapata.